Barlangtúra

Koza is írt róla, azt is olvassátok el. Nagyon jó volt a szombati Farkas-tanárok által szervezett barlangtúra. Mesélek róla pár részletet.

Hamarabb érkeztünk, majdnem egy órával, úgyhogy előtte még kényelmesen tudtunk pihenni, enni, leülni a fűbe és élvezni a napsütést. A többiek annyit csocsóztak hogy becsléseim szerint ez felfelé ívelő pályára lökte az egész magyar csocsóipart.

A barlangban nem volt hideg, úgyhogy a kettő pulóverből és abból amit eleve magamon tartottam pont nullát kellett fölvenni a póló és az overall közé. Ezen az egyik szülőm elszörnyülködött, a másik pedig azt mondta hogy bizonybizony. Ő már barlangászott.

[Új infó @ 22:57] A barlang amúgy nem az itteni Bükki cseppköves mészkőbarlangokra hasonlított, nem az esővíz alakította ki, hanem a mára sokkal lejjebb került termálvíz. Az egészet úgy kell elképzelni, hogy hatalmas sziklák vannak, amelyek néhol vizesek egy kicsit, néhol agyagosak, néhol mindkettő, és nagyon néha van rendes agyagos talaj is.

A túravezetőnk egy 28 éves (természetesen a jó értelemben véve) mérsékelten ütődött pali volt, aki sokat mesélt nekünk arról, hogy a barlangászat nem olyan mint azokban a Nagy Barlangászós Filmekben, amelyeket én még személy szerint nem láttam. A lányoknak készségesen segített a sor elején (ők hárman mentek közvetlenül mögötte), “a fiúk meg majd megoldják.” Egy dolgot mutatott amit nem csinálhattunk utána. Felmászott egy öt méteres szakadék fölé egy párkányra (“háztető” vagy “padlás”) majd simán leereszkedett a hasadékban úgy hogy két oldalról vállból meg térdből támasztotta magát a két falon. 14 éves kora óta barlangászik és csak ebben a barlangban már 3000-szer járt.

Rengeteg elfeledett föld alatti civilizációval találkoztunk. Komolyan. Legalább 20 barlangásszal találkoztunk a túra alatt, akik a legnagyobb természetességgel tették a dolgukat, akármi is volt az. [Új infó @ 22:32] Bajog szerint mértek, térképeztek.

Félelmetes egyik járat sem volt. Az viszont az volt, amikor az előttem lévőt, Zsuzsit, elvesztettem szem elől. Nem voltam nagyon lemaradva, csak annyival, hogy amíg felmászik egy lyukon, addig ne lépjen a fejemre. Öt, de legfeljebb tíz másodperccel utána felmásztam én is. Ott egy nagyobb üreg volt… Üresen! Zsuzsi meg a többiek sehol. Körülnéztem, de egyedül az én fejlámpám világított a sötétben, meg pár másodperc múlva a mögöttem lévő emberé. A pulzusomat az vitte le újra 120 alá, amikor Zsuzsi valamelyik kő alól szólt, hogy arra vannak. És tényleg ott volt egy járat egy kisebb szikla alatt.

A legizgalmasabb része a végén jött. Ez az a rész, amit Koza így ír le:

És a legkedvencebb részem, ami előtt a Yetivel lejátszottam a pókerpartit. Egyszerű hasonkúszással kellett indulni. Bárkinek megy. Majd egy picit beszűkült a járat. Ulyan 25 centi magasra. Aztán elkezdett emelkedni. Meg egy picit nagyon csúszott. Általában az embert a mögötte lévő tolta fel. A Yeti barátom mérges is volt, és nem segített nekem, én meg otthagytam és nem húztam fel. Nem is adta nekem a fél kecskét amit hamarabb ígért. Meg itt is voltak vicces bezsélgetések.**** És ennek a járatnak a végén visszaérkeztünk az első megállóhelyünkre. Egy olyan résből, amiről nem hittük volna el az elején, hogy ott lehet közlekedni. Ennek örömére felvettük a korábbi részeken begyakorolt napozó pózt és barnultunk az agyagon.

Köztem és Kozáék (szóval Balogh, Dani, Titi és Koza) között még volt két csapattárs úgyhogy a jetivel való beszélgetést nem hallottam (durván 10 méter volt közöttem és Koza közt egy nagyon szűk járatban), de leírom hogy ezt a részt én hogy éltem meg.

A járat viszonylag normálisan kezdődött ahhoz képest, amiken addig keresztül mentünk. Részletesen írom le, próbáljátok csak magatok elé képzelni. Tulajdonképpen egy menetirányhoz képest enyhén balra lejtő repedés volt a földben. A széleinél összeszűkült, úgy 2 méter széles lehetett és a járat elejénél olyan 30-40 centi magas. Így haladtunk egy pár métert, de aztán lelassultunk, itt már sejtenünk kellett volna hogy durva rész következik. (Különben miért lassultak volna le ennyire az előttünk haladók?) Percekig csak nagyon lassan tudtunk előre haladni, akkor még az előttem lévő három csaj és a vezető miatt nem láttam, hogy mi az a nagy akadály. Maga a járat az eleje után pár méterrel függőlegesen összeszűkült olyan 30 centisre. Volt hogy éppenhogy meg tudtam fordítani a fejemet, de volt hogy a sisak már egyszerre akadt be a földbe és a plafonba, így nem. Nem baj, lassan haladtunk előre. Pár méter után jött egy emelkedő. Na ez volt a nagy akadály. Nem volt túl meredek, csak olyan 20-30 fokos. Olyasmi, amin az ember kényelmesen felgyalogol , ha nincs a földtől 30 centire egy sziklaplafon. Nos, itt volt. A szikla nedves, agyagos volt, csúszott. Csak hosszanti irányú repedések voltak rajta, amiben nem lehetett normálisan megkapaszkodni. Nekem nem segített a mögöttem lévő, úgyhogy a járat oldalának kiszögelléseiben megtámasztva lábamat haladtam előre, nagyjából azzal a minimális sebességgel, amit még “haladásnak” lehet nevezni. Itt még nem volt ám vége, dehogy, csak új bekezdés jön.

Az emelkedő végén a járat szélességében is összeszűkült, és nagyjából egy nyolcas alakú lyukon kellett átférkőzni. A vezető a két kisebb lánynak azt tanácsolta, hogy álljanak fel és úgy másszanak át a nyolcas mindkét karikáján egyszerre. Mi, akik nem vagyunk ilyen karcsú alkatúak, a nyolcas alsó hasán kellett, hogy átküzdjük magunkat. Nem segített a helyzeten az a tény sem, hogy a járat még mindig emelkedett, csak egy kicsit kevésbé, és közben elkanyarodott enyhén balra. Itt az emelkedő közben még mindig nem volt egy normális kapaszkodó sem, így megint csak centizgetve jutottunk előre, kézzel itt is csak egy hosszirányú repedésbe tudtam kapaszkodni. Ezután már a nehezén túl voltunk, de még mindig ugyanebben a járatban. Tulajdonképpen az egész túra alatt ezen a ponton volt a legkevesebb vér az adrenalinomban, innentől kezdtem helyreállni. Újabb akadály, egy ferde ék alakú átjáró. Tulajdonképen egy rendes másfél méterszer másfél méteres átjáró lett volna, csak a bal oldalában volt egy nagy szikla, így az egész olyan jobbra lefelé mutató ék alakú volt, túloldalán egy kisebb teremmel, a többiek ott vártak be. A ferde ékkel azért kellett vigyázni, mert ha jobb oldalt belecsúsztunk volna az aljába, akkor simán beszorulhattunk volna. (És ha jól sejtem, ez az a hely ahova Koza be is csúszott, de nem szorult be.) Na a kis terem után már kényelmesen, ismétlem kényelmesen (!), hason csúszva jutottunk el egy nagyobb teremig, ahol amúgy Kerekes tanárúrék csoportjával is összefutottunk, és a mi csoportunk eleje itt várta be a végét.

Amúgy volt egy másik dobogós járat is. Az is egy nagyobb teremből indult, a bejáratát képzeljük el olyan háromszög–trapéz-alakúnak, mintha a könyökünket az oldalunkhoz szorítanánk és a kinyújtott ujjainkat derékszögben érintenénk egymáshoz. Nos, a mérete is ekkora volt nagyjából. Éppenhogy átfértünk rajta, lábbal előre. Utána volt annyi hely, hogy arccal előre forduljunk és supermanben haladjunk egy 40 centi átmérőjű folyosón. (Superman: Egy kéz elöl kinyújtva, azzal húzod magad, ha tudod; előre nézel a fejeddel, általában nincs hely arra, hogy meg is fordítsd azt; a másik kezeddel és a lábaiddal pedig tolod magad, ha tudod.) Utána egy ponton a járat keresztmetszete egy vastagabb, balra dőlő L betűre kezdett hasonlítani, na ott lábbal előre kellett fordulni, majd pedig le kellett ereszkedni egy méterrel mélyebbre. Ezután talán vége volt ennek a járatnak, talán folytatódott, már nem emlékszem.

Nos, király volt. Nem kicsit, nagyon. Úgyhogy ezt az oldalt a Bükki Nemzeti Park honlapján el is raktam a könyvjelzők közé. Hasonló jellegű túrák Háromezerpárszáz forinttól indulnak.