Palotás Boldizsár
A szúnyogirtó An-2-es épp most repült el párszor úgy az erkély előtt, hogy a nappaliban a kanapéban ülve remekül végig lehetett követni. Az erkélyről egy kővel meg lehetett volna dobni. Alul pedig konkrétan Laciéknak (nagybátyámék félsőzsolcai) háza látható a helikopter takarásában.
Aktuális, iskolában is szóba került, hát leírom a véleményem a trianontémában. Remélem logikusnak hangzik majd, és talán igazat is adtok nekem páran.
Maga a békeszerződés igazságtalan volt számunkra, ehhez kétség még akkor sem férhet, ha azt az amúgy elhanyagolt tényt is figyelembe vesszük, hogy a dualizmus után újra független állam lettünk. A helyi magyar kisebbségek (mínusz talán az Ausztriában élők) nagyon sokáig hátrányban volt, de ezt sem dramatizálnám túl.
A következő két súlyos hátrányt szenvedték meg sokan: (1) Nem volt szabad mozgás a magyarlakta és a magyar területek közt, el voltak szigetelve. (2) A magyar nyelvű oktatás lehetősége nem mindig volt elérhető vagy elég jó. Az első, a szabad mozgás korlátozása rossz volt, mert az emberek maguk is érezték, hogy el vannak szigetelve, ha pedig nem volt szabad munkaerő- és tőkeáramlás, az gazdasági hátrányokat okozott. Az oktatásról pedig mindenki tudja, hogy mennyire veszettül fontos (nálunk konkrétan nem, de ez egy másik történet), ha pedig fontos, akkor anyanyelven is megfelelő színvonalon kell, hogy elérhető legyen. Az pedig, hogy egymás közt magyarul beszélnek a magyarok, talán még a legvészterhesebb időkben sem volt probléma.
— Írom persze mindezt úgy, hogy komolyabb kutatómunkát nem végeztem, de megpróbálok mindenképp logikusan gondolkodni, és jó pár cikket, publicisztikát, elemzést elolvastam a témával kapcsolatban.
Most van egy jó hírem. Beléptünk az Európai Unióba. Ez csupán annyit jelent, hogy az első számú probléma megszűnt: a határok gyakorlatilag megszűntek, már csak közigazgatási szempontból számítanak külföldinek a határon túli magyarok. A másik jó hír, hogy ahol kell, ott tudtommal működik középszintű magyar oktatás (felsőoktatási intézményből egyrészt itthon is bőven van, másrészt itthoni magyaroknak sem idegen a külföldön tanulás). Ma a külföldön élő magyarok többségének csak akkor fáj az a tény, hogy külföldön élnek, ha megkérdezik, hogy Trianonról mit gondolnak, de alapjában véve a kisebb gondjuk is nagyobb ennél.
Akkor minden rendben van, megtehetjük, hogy elégedetten hátradőlünk a karosszékben, mert minden meg van oldva? Nem, nem tehetjük meg. Mint sok más dolognak, ennek a kérdésnek sincs egyértelmű megoldása. De egy másik dolog, amit nem tehetünk meg, hogy az említett karosszékben ülve próbáljuk kezelni a dolgokat. A másik dolog, ami ki szokott derülni, ha a szlovákiai magyarokat megkérdezik, hogy nem kedvelik igazán azt, ahogy itthon őket kezeljük — mondhatni ez a másik eset, amikor fáj nekik, hogy külföldön élnek. Szoktak itthoni és ottani újságokban is úgy fogalmazni, hogy őket mind az itthoni politika, mind az ottani nacionalisták egyszerű bábként használják, azaz mindenki látszólag a sajátjait védi (vagy a másikat üti), de mindeközben a valódi problémákkal nem törődnek.
A kettős állampolgárságról is illik írnom, ha már itt vagyunk. Sokan örülnek neki, de ahogy én látom, a bevezetése inkább kontraproduktív lépés. Szimbolikus valaminek kiváló, de az EU-n belül többlethaszna nem igen van, az ukránoknál nem ismerik el, Szerbia pedig most kapott vízummentességet. Az állampolgárság ugyanakkor sok olyan joggal és kötelességgel jár, amit az illetőkre nem vonatkozik (szavazati jog, tb, adózás stb.).
Ja, és hála a kettős állampolgárság rohamléptékű bevezetésének és a kitartó “trianonozásnak” – mindkét oldalon -, a magyarokat most Szlovákiában talán jobban utálják, mint valaha. Persze, lehet mutogatni a Szlovákokra, lehet azt mondani, hogy seggfejek, de ők is ugyanezt mondják rólunk – és itt édesmindegy, hogy kinek van igaza, mert senki se jár jól – se a szlovák magyarok, akiket itthon csak hallomásból ismernek és kéretlenül képviselnek, náluk viszont a szélsőségesek kiközösítenek, se az egyszerű magyar vagy szlovák állampolgár, aki ehelyett értelmesebb kérdésekkel is foglalkozhatna. Ha ugyanis valami problémájukat meg akarjuk oldani a külhoni magyaroknak, akkor azt a legtöbb esetben diplomáciai úton kell; ha pedig a két ország közötti kommunikáció jobban hasonlít egy verbális tömegverekedésre, mint értelmes párbeszédre, akkor – szomorú, hogy ezt sok-sok politikusnak is el kéne magyarázni – az nem jó.
Ha most külföldön élnék, és a saját írásomat olvasnám, vagy csak úgy általában az eseményeket szemlélném, valószínűleg azt tartanám a legszomorúbbnak, hogy a valódi problémákkal nem foglalkoztam. Én most ezekkel azért nem foglalkoztam, mert bevallom őszintén, hosszas gondolkodás után is valódi megoldandó problémaként csak nyelvtörvény jut eszembe. Én csak arról tudok írni, amiről a médiában értesülök, ott pedig csak ennek a kelet-közép-európai szájkaratebajnokságnak a közvetítését hallani. Ezt pedig a céltalan hadakozással, a környéken a sovinizmussal egyenlő nacionalizmussal és úgy általában egymás utálatával együtt ki nem állhatom.
Amúgy facebookon én nagyon meggondolom, hogy milyen csoportokhoz csatlakozok (aztán még sokról le is iratkozok utólag), de ha már nemzeti ünnep (gyásznap?) lett a mai nap, hát a Nemzeti Összetartozás jegyében én csatlakoztam ahhoz a csoporthoz, melyben azok a magyarok és szlovákok vannak, akik nem utálják egymást.
Van a Népszabadságban egy cikk az Egészséges Ifjúságért Alapítvány munkásságáról, vagyis inkább arról, hogy milyen problémákat fedeztek fel, amik stresszt okoznak. Tudjátok, amiben elvileg mi is részt vettünk (KSP – Kortárssegítő Program becenéven is ismertük).
Érdemes elolvasni; egyrészt globálisan kapunk egy áttekintést az iskolai stresszel összefüggő problémákról, másrészt kiderül, hogy mi volt ez az izé, ami miatt jó pár óráról ellóghattunk, hogy “részt vegyünk” a kortárssegítő programon. Nem mintha a legszűkebben értelmezett részvételen túl csináltunk volna valamit, de legalább pár értelmes megállapítást tett az alapítvány – most már csak tenni kéne pár a “buktathassuk az alsósokat”-nál szofisztikáltabb lépést.
(Lazán kapcsolódó cikk a lépések megalapozottságáról).
Épp költözködik a szerver, amin az osztályhonlap van, az egyetem felújítása miatt egy szinttel odébb kerül az egész tűztanszékkel együtt. Apukám ideiglenes irodája (a beázásokat elfedendő) veszett jó poszterekkel lesz kitapétázva, tervezek fényképeket csinálni.
Biztos megvolt, de…
A tragikus körülmények közt elhunyt izlandi gazdaság végakarata volt, hogy hamvait Európa felett szórják szét.
Vannak persze páran, akik valamiféle biztosítási csalásra gyanakszanak — túl átlátszónak tartják a trükköt, hogy először bejelentik a csődöt, aztán felgyújtják a szigetüket ezek az izlandiak.
Megint mások a képi bizonyítékokra támaszkodva állítják, hogy a szigetországban – Hollandia után – egyszerűen csak legalizálták a marijuanát.
(A szerző megfelelő piaci igény esetén nagy nyilvánosság előtt fog ezekért vezekelni.)
Nem írok rosszul, ezt gyakran elismertetik velem (és hát ilyenkor mit tehetek én?), de azért nem is írok mindig elég jól, erre pedig tárgyi bizonyíték van. Túl sokszor (már nem először) értik félre azt, amit írok a kicsit is vitásabb témákban, vagy tényleg írok valami hülyeséget, vagy csak egy részletbe akad bele valaki, ha épp egy vitásabb témáról van szó.
Ennek persze pszichológiai okai is vannak, hiszen a vitákat generáló témákban (mint a munkájukat, értékrendszerüket vagy a nézeteiket illetően) eleve elfogultak az emberek, kialakítanak egy kifejezetten rideg természetű világnézetet, és minden új információt eszerint értékelnek ki. Ha az új információ (amit egy blogon vagy egy újságban olvasnak, vagy a tévében látnak) beleillik a világnézetükbe, akkor azt mondják, hogy “Lám, ez is csak azt mutatja, mennyire igazam van.” Ha valami nem illik a “képbe,” akkor azt mondják, hogy ez baromság, vagy egyszerűen csak továbblapoznak. Nagyon rossz szokás, hisz hiányzik az önkritika – tudom, mindig ezt csinálom.
Szeretek írni, és ha már írok valamiről, akkor a kis részletekre is kitérek, amik nem szorosan kapcsolódnak ahhoz a témához, amiről én véleményt fejtek ki, de valamiért fontosnak tartom mégis leírni. Aztán néha kényszeresen bele kell csempésznem közepesen gyenge retorikai elemeket, kikacsintásokat a szövegbe, amik nyilván nem egyszerűsítik a téma feldolgozhatóságát. Utána meg jönnek a példák, amik bár a mondanivalót alátámasztják, és az érthetőségét segítik, de nem fog tőle kevesebb karakterből állni a szöveg.
Ebből következik, hogy egy hosszú, az olvasó világnézetén ide-oda gátlástalanul átgázoló gondolatmenetből nem az jön le végeredményként az olvasónak, amit én elterveztem. (Persze akaratlanul gázolgatok csak, hiszen honnan ismerhetném és lehetnék tekintettel mindenki világnézetére?) Vagy lehet, hogy a lényeg lejön, de közben olyan kis részleteken akad fenn, amik valójában teljesen lényegtelenek, vagy a lényeget teljesen félreértelmezi, és csak a saját meglátását nem tükröző részletekhez van hozzászólnivalója. Aztán a legrosszabb az, amikor tényleg írok valami hülyeséget (de legalábbis a gyanú felmerül, hogy írtam valamit) amiben, nincs igazam, és komolyan veszik.
Ekkor alakul ki az a nagyon gáz helyzet, hogy belejavítok a cikkbe. Átírok egy mondatot vagy bekezdést. Igaz, hogy ez nem sok vizet zavar, hisz addigra a hatalmas olvasóközönségem minden egyes (mind a hat!) tagja elolvasta már a szöveget. De hát ha az olvasónak nem az jön le a szövegből, amit én akartam, akkor – mindegy, hogy én írtam hülyeséget, vagy ő olvasott azt -, végsősoron a szövegben van a hiba, javítani kell. Nem mintha ez panaszkodás lenne, ez is a játék része. Sőt, ha már kialakultak ezek a helyzetek, akkor miért ne használhatnám ki? Csak úgy, hogy szórakozzak? Erről is lehet írni pár érdekes dolgot. Épp ezt olvasod.
Eddig bírtam a fekete-fehér napilapra hajazó stílusvilágot, most egy kevés pasztelles színnel dobtam fel a honlapot. A használt színséma is megtekinthető, ha valakit érdekel. Persze ez sem fog örökké tartani, de nem is ez a cél.
Nem párt mellett fogok állást foglalni, hanem értékek mellett. Pártfüggetlen értékek ezek, azaz bármelyik párt jelöltjei kitűnően teljesíthetik az elvárásaimat – és bárki elbukhat rajta. Általánosságokat fogok elmondani arról, hogyan kéne egy ideális világban választani, illetve radikális (egyáltalán nem komolyan veendő!) elképzeléseimet fogom arról leírni, hogy az előbbit hogyan kéne kikényszeríteni.
Ma Magyarországon vegyes választási rendszer van, azaz az emberek egyéni jelöltekre és területi pártlistákra egyaránt szavazhatnak a választások alkalmával. Tehát az embereknek elvben lehetősége van egy konkrét személyben megbízni, és egy konkrét párt (vagyis annak területi listája) mellett hitet tenni. Először ez utóbbiról mesélnék kicsit.
A listás szavazás a pártok barátja, a listákra klasszikusan azok szoktak befutó helyen felkerülni, akik a párton belül erősek, a párton belül van hatalmuk és elismertségük, tehát nem feltétlenül az arra legérdemesebb emberek. Sok országban azt találták ki, hogy a szavazó egyéni listát állíthat össze, így az arra megfelelőbb politikusokra szavazhat abban az esetben is, ha a párt egy másik emberét helyezte volna előrébb a listán. Ez egy kevésbé radikális változtatás a jelenlegi rendszeren, amit üdvözítőnek tartanék. Mindegy, most ássunk egy kicsit máshova, mélyebbre.
Az egyéni képviselőjelölt-választás az, amit én korrektebbnek tartok, mert a kicsit is okos pártok azokat jelölik egyéniben, akik valóban jó eséllyel nyerik el a választók bizalmát. Ezek az egyéni jelöltek pedig azok, akik valamilyen módon már kiérdemelték választóik bizalmát. Elvileg mindenki jól jár. (Az igazságtalanabb része az egyéni képviselőségnek, hogy a második helyezett nem kap semmit, de ezért vannak ún. töredékszavazatok; most lényegtelen, hagyjuk.)
Csakhogy az emberek az egyéni választásoknál is túlnyomórészt csak a jelölt színét nézik, és nem a jelöltet. Jól példázza ezt a mostani választás, ahol három körzet híján fideszes jelölt nyert. Ha listás eredményről beszélnénk, semmi kivetnivalót nem találnék ebben, teljesen érthető eredmény. De az számomra teljesen elképzelhetetlen, hogy a választókerületek 98%-ában tényleg a fideszes jelölt legyen tényleg a jobb. Az oké, hogy a többi jelölt pártja népszerűtlen, de a jelölteket az egyéni, helyi teljesítmény alapján kéne megítélni, és számszakilag lehetetlen egyszerűen, hogy ennyi jó fideszes jelölt legyen. Nem, az egyszerű ok az, hogy az egyéni választásoknál is csak a jelölt színét nézik az emberek, még a kósalajosokra is inkább csak a színük miatt szavaznak sokan, pedig ugye.
Meglep egy (vagy kettő?) új, magát radikálisnak valló párt egyéni jelöltjeinek népszerűsége, hiszen a jelöltjeik túlnyomó többsége eddig radikálisan semmit nem tett le az asztalra.
Az egyéni képviselőkre, akik helyben erősek, gyakran mondják, hogy nincs szükség rájuk vagy kifejezetten károsak, mert a helyi (saját) érdekeket a pártban jól fekvő lobbisták tudják csak képviselni, és így korruptak, a közös nemzeti érdek helyett csak a helyi érdekeket képviselik. A kritikának annyiban kívánok helyt adni, hogy valóban fenn áll annak a veszélye, hogy a pártban fekvéstől függetlenül ezek az emberek az egész ország érdekeit csak sokadrangúként kezelhetik a helyi érdekek után, ami például a hosszú távú nemzeti fejlesztéseknek árthat. Ezen a ponton sajnos jobb híján csak bízni tudok abban, hogy a többi hasonló képviselő és az esetleg listáról bekerülők megfelelően ellensúlyozzák a lokális erőket, és képviselik az egész országot. Ugyanakkor a gondolatmenettel vitatkozni is kívánok, és az eredményeket felmutatni tudó helyi képviselők mellett foglalnék állást. Egyrészt, hogy valaki (polgármester mondjuk) jól tudja városát vezetni, képviselni, nem kell a pártban olyan túl jól feküdnie, sok olyan vidéki várost sorolhatnánk fel, ahol a vezetők valódi fejlesztéseket végeztek, pedig nem a párt nagy súlyú politikusai, sőt nem is a kormánypárt tagjai. Másodrészt a korrupciót tekintve már csak azért sem aggódnék, mert ha helyi képviselők, akkor különösen nagy kockázatot vállalnak, ha helyben lopnak, a tisztességes munka számukra sokkal kifizetődőbb. Harmadrészt az ilyen embereket, akik saját pillanatnyi érdekeik helyett a városuk-megyéjük érdekeit tartják előrébb, és kitartó munkával eredményeket érnek el, azokat én csak olyan tisztességes embereknek tudom elképzelni, akik egy akármilyen pártban is csak tisztességes, okos emberként tudnak viselkedni, így a pártokat magukat is jobbá teszik, morálisan erősítik.
Az ideális képviselő olyan, aki alulról küzdötte fel magát, aktívan építette, fejlesztette helységét-városát-megyéjét. Az ilyen képviselő nem csak pártjának egyszerű tagja, hanem a térségben meghatározó szerepet tölt be, emberileg is feddhetetlen, de legalábbis szakmai-politikai szempontból mindenképpen bizonyított már. Az ilyen képviselő nem úgy próbál mandátumot szerezni, hogy egyszerűen beáll egy népszerű pártba és hagyja magát megválasztani (a fáradságos munka helyett a párt hátszelére bízva sorsát), hanem saját eredményeivel kampányol, pártját pedig (ha van neki egyáltalán) nem tartja előrébb az emberek érdekeinél. Ez úgy is értendő, hogy ha az országot egy metaforikus biciklinek tekintjük, akkor nem automatikusan a másik párt tagjai ellen pedáloznak, hanem képesek együttműködni is hasonló politikustársaikkal a közös ügyek érdekében (ha pedig pont az ellenkormányzásból van elegünk, akkor még annyira sincs értelme egy harmadik irányba pedálozó párt kádereire szavazni).
A legnagyobb hibája a rendszernek, hogy ezeket az “ideális” képviselőket az emberek nem mindig juttatják mandátumhoz, sokszor csak a pártállás dönt. Ha mégsem a rendszer hibájának tudjuk ezt be, és felelősöket keresünk, akkor is csak arra a sokmillió választópolgárra mutogathatunk ujjal, akik mindig csak az ígéreteknek hisznek. És az emberek még mindig nem tértek észhez. Most, amikor mindenki egy oly áhított változásról beszél, ezért akar tenni, ennek jegyében akar szavazni — ekkor is rengetegen szavaznak ugyanolyan vakon, csak valamelyik másik pártra. Reménykedni és hinni más, ezekre a célokra specializálódott intézményekben kell, a választások nem erről szólnak.
Az emberek jólétét ha nem is teljesen, de jelentős mértékben a helyi politika által elért egyszerű dolgok határozzák meg — a tiszta utcák, az élhető belváros, az egészséges környezet, a korrupciómentesen elvégzett fejlesztések és sok hasonló, kisebb jelentőségűnek tűnő dolog. Ehhez nem kell csoda, nem kell imádkozni, csak olyan józan ítélőképességű választók kellenek, akik helyben a legmegfelelőbb (legtöbbet bizonyított) vezetőket választják. Nem állítom, hogy létezne Magyarországon olyan politikus, aki minden feltételt maradéktalanul teljesít (talán teljes indukcióval bizonyítani is lehetne, hogy ilyen politikus egyáltalán nem is létezhet), de nagyon sokan vannak, akik erősen próbálkoznak, és tudnak eredményeket felmutatni. Nem tartoznak egy párthoz, nem ugyanaz a vallásuk, nem ugyanaz a csillagjegyük, csak a tetteik alapján lehet őket felismerni. A legtöbb helyen vannak ilyen jelöltek, és ha vannak, akkor értelmetlennek tartom a szavazatot olyanoknak leadni, akiknek legfeljebb a pártja szimpatikus számunkra, de ha eredményeket kéne felmutatni, csak zavartan motyognak valamit, a nyilvános vita elöl pedig még inkább kitérnek. És ez nem csak a mostani (már lejátszott) választásra érvényes, hanem már régen eszerint kéne szavaznia mindenkinek, és ezután is mindig így kéne.
Az ideális rendszer olyan, ahol ezeket az ideákat aszimptotikusan megközelítő politikusokat választják meg az emberek. A gond az, hogy a jelenlegi rendszerben ez nem lehetséges, hacsak nem feltételezzük, hogy minden választó olyan ideális választó, akit az országos média és közhangulat nem befolyásol, hanem a helyi viszonyok alapján választ önállóan egy megfelelő képviselőjelöltet. Sajnos nagyon kevés ilyen ember van, a média sem ezt erősíti és a politika sem erről szól.
Itt jön a cikk elején beígért radikális rész. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a cikk további része nem veendő olyan halálosan komolyan, mint az eleje, innentől egy félig-meddig kiforratlan ötletelés olvasható. Szóval kezdjünk hozzá a választási rendszer átalakításához. Ha az emberek nem tudnak felelősségteljesen élni egy olyan elemi joggal, mint a levegővétel, akkor lélegeztessük őket mesterségesen.
Vezessünk be egy cenzusos, vagy legalábbis arra hasonlító rendszert, amivel kiszűrjük azokat, akik csak azért szavaznak, mert hallottak valami számukra hihető baromságot, esetleg a kezükbe nyomtak valami szerényebb összeget, de közben teljesen alkalmatlanok arra, hogy önálló megfontolt döntést hozzanak. Ennek a lényege az lenne, hogy az olyanokat részesítsük előnyben, akik két gazdasági programot a “ki ad nekem többet?” kérdésnél összetettebb kritériumok alapján tudnak összehasonlítani – például a szavazólapon megjelenő villámkérdésekkel, rövid indoklásos válaszokkal lehetne leellenőrizni, hogy ki alkalmas arra, hogy beleszóljon egy ország ügyeibe. Ha a válaszokat a szavazólapon kell kitölteni, akár mindenkiben tovább is élhet az a ma méltán népszerű illúzió, hogy az ember szavazatával mindenképp hozzájárul az nemzet jobb sorsához. Az, hogy végül az alapszintű ismeretek hiányában kinek nem vették mégse figyelembe a szavát, nem is feltétlenül kell, hogy kiderüljön, ezeket a szavazólapokat ugyanúgy érvénytelennek kéne tekinteni, mint ma azokat, emelyeken például két jelöltre ikszeltek.
A másik kegyetlen dolog, amit bevezetnék a jelölteket érintené. Igazat kéne mondaniuk. Az igazmondás egy a választási iroda által hitelesített két részes iratból állna, melyet minden szavazóhoz kötelező lenne eljuttatni, ha máshogy nem, akkor a szavazás napján a szavazófülkében kéne elhelyezni. A dokumentum első, lényegesebb része egy afféle politikai önéletrajz lenne, melyben a jelölt bemutatkozik, leírja képesítéseit, esetleg politikai ideáljait és, ami a legfontosabb: a felmutatható eredményeit. Így a szavazók könnyen megállapíthatnák, hogy ki az, akinek csak a pofája nagy. Ezeket az információkat a jelöltnek kötelező lenne valamilyen formában bizonyítani, a választási iroda pedig hitelesítené a jelölt nyilvántartásba vételével egy időben (ma ez a kopogtatócédulák leadását jelenti, de ezt a rendszert is sokan támadják). A dokumentum második részében a jelölt a saját programját, személyes vállalásait rögzítené, önmaga mellett korteskedne, leírná miért érdemes rá szavazni a többi jelölt helyett, stb. Ebben az ígéreteknek nem kell minden áron számon kérhetőnek lenniük, de ugyanúgy hitelesíteni kellene és valótlan információkat nem tartalmazhatna. A szavazók így tisztességes körülmények között tudnak (akár kizárólag e dokumentum alapján) döntést hozni arról, hogy kire szavaznak. [Ez utóbbival sok hasonlóságot mutat az LMP morális kaució nevű ötlete, de nem csak ők azok, akik elégedetlenek a választási rendszerrel ezen a ponton.]
Nem tartom egyik pártot sem tökéletesnek (vannak személyek és pártok, akikkel – és vannak olyan ötletek, amikkel – határozottan nem értek egyet), de nem is ez számít itt, hanem a jelöltek maguk. A kocka fordulhat, a véleményem (bárki véleménye) változhat a konkrét képviselőket és pártokat illetően, de az elvem, hogy minden esetben a helyben legtöbbet felmutatni tudó jelöltre szabad szavazni, sosem fog változni. És a legjobb (de talán egyben legelkeserítőbb) a dologban az, hogy ez ma is teljesen elérhető lenne, csak a szavazókon múlik ugyanis végső soron, hogy kit választanak. Akit érint, az utánanézhet nyugodtan, hogy az ország tetszőleges pontján kik azok a politikusok, akik valóban tudnak eredményeket felmutatni. A legegyszerűbb, ha a jelöltek honlapjait keressük fel, és az előítéleteinket félretéve, de megfelelően kritikus szemmel keressük az elvitathatatlan eredményeket (megépült dolgokat, megtartott kampányígéreteket, kézzel fogható javulást) és az őszinte, realista beszédet, ahelyett, hogy a képlékeny ígéretekben, mocskolódásban, propagandában és az egyszerű szavakban bíznánk vakon.
Aki nem önálló, megfontolt döntés alapján szavaz, annak a szabad választás csak távoli illúzió, hiszen hagyta magát befolyásolni. Eddig a választók túlnyomó része csak kergette ezt az illúziót, miközben le is körözhették volna.
Azt nyilván mindenki tudja, hogy az egyelőrét és az egyenlőrét miképpen írjuk máshogy. (Úgy, mint: “Egyelőre nem kell amiatt aggódnotok, hogy a gyenge helyesírásotok miatt egy sorozatgyilkos fel fog darabolni egyenlőre titeket.”)
Ha viszont mondom ezt a mindenkiben borzalmas emlékeket idéző szót, akkor minden magára valamit is adó ember, aki az egyelőrét következetesen elírja, azt hangoztatja, hogy abban hallja az n betűt. Ennek az oka az, hogy az l hangot, főleg, ha az e hangot követi, a nyelvünkkel majdnem ugyanott képezzük, ahol az n hangot, vagyis a nyelvünket elöl a szájpadlásunkhoz érintjük, és bumm így lesznek a hangok. De mégse teljesen, mert az n esetén a nyelvünknek csak a hegyét érintjük a szájpadláshoz, és ha már befejeztük a betű kimondását, akkor a nyelvünket leengedjük, amitől világosan érthető lesz az n. Az l hang esetén a nyelvünk elejének egy nagyobb részét tapasztjuk a szájpadláshoz. Amikor e hangot képzünk, a nyelvünk csak lézeng valahol a környéken.
Most vizsgáljuk meg, hogy az egyelőrében mi történik az e és az l betűk között. Az történik, hogy a nyelvedet, ami eddig csak úgy ott volt, most fogod, és az elejét a szájpadláshoz nyomod, hogy l betű legyen. Közben lehet, hogy képződik egy átmeneti hang, ami kicsit emlékeztet az n-re, de az még nem az. – De hát Boldizsár, én hallom az n betűt! Írjuk akkor az egyelőrét egyenlőrének! – Nem, nem, nem. Egyrészt zöngésedett, zöngétlenedett hangok miatt sem változtatjuk meg a szavak helyesírását (vö. nem poénból létezik olyan, hogy írásban jelöletlen hasonulás), másrészt ha tényleg nl-t kéne mondanunk (egyenlőre, honlap, ajánl), akkor vagy az n képzése után leengedjük a nyelvünket, ami olyan, mintha kis szünetet hagynánk a szóban (“egyen–lőre,” “hon–lap”) vagy nem is igazán mondjuk ki az n-et, legfeljebb az l képzéséből adódóan hallatunk valami hasonlót. Hasonlót, figyelitek? A másik szélsőséges példa az ajánl, de az egyenlőrét se szokta senki egy tisztességesen megformált n-betűvel ejteni.
A különösen elhivatottak persze begyakorolhatják, hogy az n képzésekor a szájpadlást érintő nyelvüket a kontakthiba nélkül átrendezik úgy, hogy l hangot adjon, de ezt marha nehéz.
Full disclosure: A cikk szerzője őskövület.
Amúgy gyorsan rákerestem a blogjaitokon a címben említett szavakra, de nem volt sok találat. Koza kétszer használta az “egyelőrét” jól, Erikát pedig egyenlőre fogjuk feldarabolni, mert ő nem. A többiek megúszták.
Készítettem egy kis programot, ami a sorozatokkal tanult mindenféle műveleteket tudja elvégezni. Egyrészt azért csináltam, hogy programozzak (vö. csak úgy), másrészt, hogy a házifeladatokat tudjam ellenőrizni. Utóbbi célból ti is használhatjátok. A használati utasítás onnantól kezdve, hogy mit kell telepíteni, odáig, hogy a parancssorba mit kell beírni, illetve a program forráskódja a bitbucketen érhető el.