A következő cikket írtam az idei hermanos évkönyvbe a túrázásról.
A Farkas-túrák sokaknak a kikapcsolódás legvégső, legelemibb formáját nyújtották a hermanos évek alatt. A lélekkel a legjobb, mi történhet, ha felkapjuk a vállainkra és egy napig csak a Bükkben túráztatjuk. Ilyenkor a fejnek gondja nincs, csak töltődik fel energiával. És ha már a lélek rávett, hogy szombat reggel nyolckor ott legyél a 15-ös busz diósgyőri végállomásánál, akkor be kell vallani, hogy a testeddel sem történhet jobb annál, mint hogy a nap folyamán teljesen kifacsarod, és estére már csak egy forró fürdőre vágysz lefekvés előtt.
Ezek a túrák valamilyen formában mindig a korlátainkon való túllépésről szóltak. Legyen volt szó az emberi teljesítőképesség, a civilizáció, a járt utak vagy éppen a szigorúan védett természetvédelmi területek határainak átlépéséről, sosem riadtunk vissza. Sokak azóta se voltak olyan hullák, mint a 48-as teljesítménytúra után, de máskor se értünk haza úgy, hogy ne lettünk volna nagyon sárosak, nagyon izzadtak és ne láttunk volna valami legalább olyan csodálatosat, mint a minden fáradságért kárpótló kilátás az Istállós-kő tetejéről.
Nem csak hogy szép helyeket láttunk és mindig jól szórakoztunk, de úgy sem múlhatott el túra, hogy a biológusok és a földrajzosok ne tanulhattak volna valami újat a természet csodáiról Farkas tanár úr jóvoltából. De még ha mondjuk kockázatitőke-befektetőnek is tervezne menni valaki, akkor is megtanulhatta az Elnök úréktól — talán anélkül, hogy észrevette volna –, hogy túrázni milyen csodálatos; és ez a tudás talán jobban meg is ragad — és tán fontosabb is –, mint a dolgozatok után a feledés homályába veszett tananyagrészletek.
