Monthly Archives: March 2011

Évköny: Havonta bő 18,7 kilométerrel az ismeretlen felé

A következő cikket írtam az idei hermanos évkönyvbe a túrázásról.

A Farkas-túrák sokaknak a kikapcsolódás legvégső, legelemibb formáját nyújtották a hermanos évek alatt. A lélekkel a legjobb, mi történhet, ha felkapjuk a vállainkra és egy napig csak a Bükkben túráztatjuk. Ilyenkor a fejnek gondja nincs, csak töltődik fel energiával. És ha már a lélek rávett, hogy szombat reggel nyolckor ott legyél a 15-ös busz diósgyőri végállomásánál, akkor be kell vallani, hogy a testeddel sem történhet jobb annál, mint hogy a nap folyamán teljesen kifacsarod, és estére már csak egy forró fürdőre vágysz lefekvés előtt.

Ezek a túrák valamilyen formában mindig a korlátainkon való túllépésről szóltak. Legyen volt szó az emberi teljesítőképesség, a civilizáció, a járt utak vagy éppen a szigorúan védett természetvédelmi területek határainak átlépéséről, sosem riadtunk vissza. Sokak azóta se voltak olyan hullák, mint a 48-as teljesítménytúra után, de máskor se értünk haza úgy, hogy ne lettünk volna nagyon sárosak, nagyon izzadtak és ne láttunk volna valami legalább olyan csodálatosat, mint a minden fáradságért kárpótló kilátás az Istállós-kő tetejéről.

Nem csak hogy szép helyeket láttunk és mindig jól szórakoztunk, de úgy sem múlhatott el túra, hogy a biológusok és a földrajzosok ne tanulhattak volna valami újat a természet csodáiról Farkas tanár úr jóvoltából. De még ha mondjuk kockázatitőke-befektetőnek is tervezne menni valaki, akkor is megtanulhatta az Elnök úréktól — talán anélkül, hogy észrevette volna –, hogy túrázni milyen csodálatos; és ez a tudás talán jobban meg is ragad — és tán fontosabb is –, mint a dolgozatok után a feledés homályába veszett tananyagrészletek.

Évkönyv: A Hermannapok, amiket jobban élveztünk, mint ők

A következő cikket írtam az idei hermanos évkönyvbe a Hermannapokról.

Az osztályunk természetszerűen próbált menekülni a lehetőség elől, hogy a Hermannapot szervezhesse (ahogyan azt ma is teszik és mindig is tenni fogják más osztályok), de Kóródi tanár úr állhatatosságának köszönhetően miénk lett az első Hermannap szervezésének dicsősége. Akkorra persze már nagyon is gyakorlottak voltunk szervezésben, hiszen elnyertük a Mazsola- és a Kopaszavató szervezésének jogát is (mindkettőt vérre menő küzdelemben), és egy osztálykirándulásnyi kalandtúrát is szerveztünk már egy hatodikos évfolyamnak.

Az első Hermannapon — mindegy, hogy az általunk szervezett elsőre gondolunk vagy a világtörténelemben a legelsőre, mert a kettő ugyanaz –, szóval az első Hermannapon miután túllendültünk a kérdéskörön, hogy mi a francot csináljunk?, valamilyen meseszerű módon mégiscsak összehoztuk a dolgot. Támogatókat kerestünk fel személyesen és győztünk meg, sporteszközöket szereztünk, zenekarokat és táncosokat kértünk fel, tanárainkat is előadásokkal hadra fogtuk, komolyabb grafikai készségek híján pálcikaemberekkel reklámoztuk a rendezvényt. A programokat mind magunk szerveztük, a felügyeletet mind mi láttuk el, például amikor a sorversenyen egyedül részt vevő osztály ellen álltunk ki, hogy ellenfelük legyen.

Hogy az első Hermannap milyen jól sikerült, az utána bekövetkező lincshangulat hiánya és a második ránk sózott Hermannap is mutatja. A második Hermannap kapcsán az osztályból a szervezők közül sokaknak a szívét még ma is elönti a melegség, ha arra gondolnak, hogy aszervező tanárok milyen kreatív és egyedi módokon tudtak tőlünk homlokegynest ellentétes dolgokat kérni.

Tudósok vitatkoznak rajta azóta is, hogy a maga után a földön mindenfelé kívánni valókat hagyó szervezés, a magyarázat nélkül teleportáló projektorok, az egymásra szervezett programok és az általános káosz hogyan végződhetett sikerrel. Pedig, ha a tudósok belegondolnának egy kicsit, rájönnének, hogy tényleg jó programokat szerveztünk: zenekarok, táncosok jöttek, tanárok sztoriztak, mindenféle érdekes játékok, színdarabok voltak, sakkszimultánban, élőcsocsóban és szumóban lehetett részt venni, és persze verőfényes napsütést rendeltünk.

Zoli bácsi és sokak szemében a Hermannapok szervezése valamilyen formában mindenképp a (sokan mások által a hermanos évek csúcsaként számon tartott) Hermanhét két főpróbájaként jelentek meg. Zoli bácsi és a sokak nem csalódhattak: vitathatatlan tény, hogy a Hermannapokkal szerzett és később kamatoztatott tapasztalatainknak volt köszönhető, hogy a Hermanhéten egy percig sem volt kétséges a dobogós helyezésünk.

Az osztályt ugyanis (a már említett tudósokkal ellentétben) sosem érdekelte igazán a programjainak objektív sikeressége — bármit is jelentsen ez –; helyette csak élveztük az egészet. Mi is kipróbáltuk az élőcsocsót, a szumót, egy igazi igazgatóhelyettessel pogóztunk az Attic band kiváló koncertjén, gulyást ettünk, és úgy általában élveztük a ragyogó napsütést. Kafa programokat is szerveztünk előtte, de az mindegy. A Hermanhéten is ugyanezt a tudást kamatoztatta az osztály azzal a különbséggel, hogy akkor több hó esett.

Ha csak nagyon kevés tudás marad meg az egészből, az egész hermanos témából, akkor ez a dolgokat-élvezni-tudás legyen közte — a többi, ami kell, ha kell, jön magától.