Az egész a karácsonyi ajándékozással kezdődött. Mátét húztam és nem akartam csak a menzáról megmaradt szaloncukrokkal illetve a mikuláscsomagomból megmaradt véletlenszerű csokikkal kiszúrni a szemét.
Az “ajándék” és a “hasznos” két egymást már elméletben kizáró fogalom, így az egésznek azzal indultam neki, hogy ha már valami haszontalan dolgot kell ajándékoznom, akkor legalább magam csinálom, és sokat vesződök vele, hogy ne csak Máténak legyen rossz. Már majdnem előkerült a pincéből az agyag, amikor…
Támadt egy olyan ötletem, hogy a pincében található mindenféle fém limlomból – csavarok, szögek, drótok – rakok össze valami műalkotásfélét, az elemeket ónnal összeforrasztva. Nos, a forrasztópáka azóta sincs meg, úgyhogy ez maradt ötletnek. Az agyag viszont előkerült.
Először szeltem egy megfelelő méretű agyagtömböt a készleteinkből, hogy abból dolgozzak. Az agyag akkor még jó nedves volt, gyurmamódra alakítható. Anonymous jobb lábával kezdtem a kialakítást. Mint minden kezdet, ez is nehéz volt, legalábbis abban az értelemben, hogy még nem volt világos, ennek fog-e Máté jobban örülni, vagy a később a menzáról megmentett adalékanyag-ízesítésű szaloncukornak.
Szerencsére nem maradt fent bizonyíték ennek a fázisáról a szobornak – talán sose nem is volt ilyenje -, úgyhogy most berakok egy másik képet, amin a kész mű látható. Majd külön figyelmeztetem a nyájas olvasót, ha a szövegnek arra a részére érünk, ahol elkezdtem fotódokumentálni.
A gyurmaszerű agyagból dolgozni tényleg rossz. Nem véletlenül csak alsósok körében menő művészeti forma a gyurmázás, egyszerűen nem lehet rendesen dolgozni vele. Ahhoz nem elég képlékeny, hogy mondjuk egy tisztességes I-csavarhúzóval rendesen lehessen szeleteket levágni belőle, de ahhoz igen, hogyha ezt megkíséreljük, akkor az összes többi része is deformálódjon. Nem tudom, hogy Salvador Dalí szokott-e volt nedves, gyurmaszerű agyagból dolgozni, de ha igen, az a festészetében is sok mindent megmagyarázna.
Szombaton kora délután így Anonymous könnyen összetéveszthető lett volna a Nyomorult gitáros című Dalí-képpel, ha egy kép lett volna, és nem agyagszobor, illetve ha létezett volna Dalínak ilyen című képe, és nem csak most találnám ki. Ja és ha lett volna nála gitár, amiről még nem írtam, hogy volt. Pedig volt már gitár.
Mást is ki akartam próbálni az agyagon kívül, úgyhogy kerestem egy megfelelő méretű lécdarabot, amiből a gitárt kifaraghattam. A lécből hosszában kívántam kifaragni a gitárt. Nem volt valami vastag, úgyhogy a gitártest legnagyobb átmérőjénél nem is vágtam le a lécből, csak kicsit megcsiszoltam. Aztán hosszában kettévágtam a lecet (a miskolci magyarul nem beszélő emberek és szoftveres helyesírás-ellenőrzők kedvéért – kimondani is rossz -: lécet), hogy a vastagsága nagyjából megegyezzen a gitár testének vastagságával.
Ezután a nagyobb vágásoktól a finom csiszolásokig haladva használtam egy fűrészt, egy durva ráspolyt, és egy finomabb ráspolyt. Mint a képeken látszik, az utolsó simítások nem lettek tökéletesek. A lyukat a gitár testébe azzal a fúrógépünkkel fúrtam, amielyikbe a fúrófejet nem lehet a forgástengellyel párhuzamosan belerakni, ezért van beszakadva az elvileg kör alakú lyuk pereme.
Amikor a kész gitárt a nem kész Anonymous kezébe adtam, akkor az pont olyan hatást keltett, mint amikor tavaly a kiváló Budapest Bár koncertjének egy kevésbé komoly pillanatában Kiss Tibor egy ukulelét kapott a kezébe. A kevésbé komoly pillanat hevében és az utána következő percekben szentül hittem, hogy Kiss Tibi kezében ugyanaz a kicsi műanyag játékgitár van, aminek egy példányával 12 éves koromig én is rendelkeztem. Ez a játékgitár kiválóan le tudta játszani a gyárilag betanított négy dallamot, egyszerre akár két-három felhangot is használva az adott zenei alaphang telítéséhez, köröket verve ezzel akármelyik telefonszolgáltató foglalt-jelzéseire. A következő két videón nem ez hallható.
[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=pie9cHezchM&w=300&h=248][youtube=http://www.youtube.com/watch?v=P_ZpTXxxKrY&w=300&h=247]
Szóval a gitár zavaróan kicsi volt a szoborhoz képest. Mivel új gitárt nem volt kedvem faragni, ezért a szoborból fejtettem le kisebb-nagyobb darabokat.
Ebéd és dél után jött a nagy áttörés, amikor rájöttem, hogy a nagyjából már megszáradt agyag nem rendelkezik a Dalí-tulajdonságokkal, és egy élesre köszörült kisebb csavarhúzóval kiválóan faragható. Az ilyenfajta agyagozás gyakorlatilag közelebb áll az olyan fafaragáshoz, mint ahogyan a gitáron dolgoztam. Úgyhogy már most rá lehet fogni, hogy három különböző technikával dolgoztam, és még nem festettem.
Most már be merek illeszteni egy-két olyan képet, ami azt idézi fel, hogy nézett ki a szobor ebben az állapotában. (Nem ez az a pont, ahol elkezdtem fotódokumentálni, de már majdnem.)
Valójában azonban az előbbi képek is később, vasárnap délelőtt készültek, így például nem látszik az, hogy Anonymous feje az első verzió szerint hogy nézett ki. Persze már elsőre sem mertem egy rendes fej kidolgozásával próbálkozni, úgyhogy kapásból egy kapucnit és egy arcot terveztem, de magát az arcot kb. fél centivel lejjebbre sikerült faragni az anatómiailag helyes megfejtésnél, így Anonymous (akit akkor amúgy még nem így hívtak) inkább hasonlított Quasimodóra.
Félig zseniális módon viszont kitaláltam, hogy ha ecset segítségével többszörösen vízzel itatom át a már majdnem teljesen kiszáradt arcot, illetve ugyanezt teszem egy kis darab agyaggal, akkor a kettőt egymásra illesztve azok szépen egymásra fognak tapadni, és így újból nekiláthatok az arc kifaragásának. Második nekifutásra már egész értékelhető arcot sikerült kifaragnom.
Természetesen a fej nagy részét így is jótékonyan fedi a kapucni, és amit nem, az se látszik nagyon.
Apropó, az a gitárpengető. Kábé ekkor találtam ki, hogy az ajándék mégis “hasznos” lesz – remélem, nem szoktátok elhinni ezeket a hülyeségeket, amiket írok, hogy például a hasznos ajándék önellentmondás, vagy hogy koncepció -, úgyhogy 2+3 zsebet alakítottam ki külön gitárpengető tárolására. Amúgy Anonymous két cipője közé illesztve, az ölébe rakva, a feje búbjára és még egy csomó kreatív helyre lehet gitárpengetőket rakni. Gyakorlatilag csak az emberi kreativitás szab határt a gitárpengető-tárolási módszerek továbbfejlesztésének. (Hajrá, Máté!)
Még késő délután sikerült a már megszáradt jobb karját letörni a főhősünknek, de szerencsére az agyagot a törésnél benedvesítve sikerült a helyére visszatapasztani, de minek. Ugyanis a jobb felkar és alkar hossza úgy kettő az egyhez arányú volt már a törés előtt is.
Ezt a problémát egészen zseniális módon oldottam meg, anélkül, hogy le kellett volna törnöm az amorf végtagot. Kitaláltam először, hogy a karnak valójában merre kellene lennie. (“Azon pontok halmaza a térben…”) Ezután kiegészítettem a már meglévő kart, hogy a tér minden olyan pontjában legyen agyag, ahol karnak kell lennie. Ezt követően pedig lefaragtam azon részeit az agyagtérnek, ahol nem kellett karnak lennie. A mellékelt ábra szerepel amúgy abban a beadványban is, amit a Nobel-bizottságnak küldtem el.
Nem állítom, hogy így teljesen tökéletes lenne a pengető kar, de már egészen tűrhető.
A képen amúgy a következő eszközök láthatók: (1) A finom ráspoly, amivel a finomításokat végeztem a gitáron. (2) A nagy csavarhúzó, amivel még a gyurmázás közben dolgoztam. (3) Az élesre köszörült (ez nem látszik rajta) kis csavarhúzó, amit borzasztó sokat használtam az agyag faragásához. (4) A törött zöld gitárpengető, amivel a zsebeket teszteltem.
Legyen bármily földhözragadt is, egy földrajzosnak nem mondanék újat, ha agyagról és mállásról kezdenék el beszélni. Sőt talán még azt is a szememre vetné, hogy egy tiszta agyag gitárpengető-tároló szobor az bizony nem mállik, hanem aprózódik. Így hát elővettem egy éveket megélt doboznyi temperát, és viszonylag vastagon befestettem a szobor felszínét, hátha ez megköti a felszínét, és megakadályozza, hogy porcsíkokat húzzon mindenhová.
Az utolsó képen amúgy ki lehet szúrni, hogy a munkálatokat a pincében végeztem, ahol a szovjet széntüzelésű kazánhoz felhalmozott farakás áll egy csomó régi irat mellett. A bogarak nem tudom, hogy melyik kupacot rágták, de mindenesetre nem csinálták elég diszkréten ahhoz, hogy ne lehessen hallani.
A festésre amúgy nem vagyok büszke, mert elvonja a figyelmet a kigyurmázott-kifaragott szoborról, amire viszont büszke vagyok. Egyszerűen csak a szobor kiégetését nem akartam megkockáztatni, mert ha nem elég száraz a cucc, akkor a hirtelen hőhatástól fejlődő gőzbuborékok szétrepeszthetik, a nyers agyag viszont porzik. Amilyen szerencsém van persze, a porzás ellen bevetett tempera is porzik egy kicsit. Pedig gondoltam rá, hogy az aljára akrilt kenek festék helyett, de már mindegy. Amúgy meg valószínűleg rendes olajfestékkel kellett volna dolgozni – ha lenne ilyenem, ugye -, bár ha vastagon használom, annak is megvan az a hibája, hogy a finomabb formákat eltompítja a szobron.
Anyukám ekkor pillantotta meg először a kis kapucnis, hangszeren játszó alakot, rögtön ki is csúszott a száján, hogy “Anonymus hegedül.” Hogy a szóban forgó hangszer gitár, azt már én tettem hozzá, és ha azt is tudtam volna, hogy a középkori magyar költő nevének írásmódja Anonymus, akkor Anonymoust is ma Anonymusnak hívnák, de ez már csak az ajándék átadása után jóval derült ki számomra.
Amit nem sikerült már beszorítanom az eredeti tervbe, az, hogy Anonymousnak Visnu módjára több karja legyen, is gitározás közben egy kosárlabdát pattogtasson az egyik kezével, míg a másikat szintén gitárpengető-tartónak ajánlja fel. Valami azt súgja, jobb is, hogy ezek a dolgok nem történtek meg.
***
Végülis nagyon jó szórakozás volt elkészíteni ezt a kis szobrocskát, köszönöm a lehetőséget a kalapnak, amiből Máté nevét kihúztam, az agyagnak, amiből dolgoztam, és minden egyéb körülménynek. Kicsit még sajnálom is, hogy ilyen hamar el kellett búcsúznom Anonymoustól. Alighogy megszületett, már ki is repült.
Na jó, jöjjön még róla pár kép, aztán vége…
