Egy vitában az nem rossz – mondom én ezt szubjektív személyes tapasztalat alapján -, amikor valaki azt mondja, hogy amit csináltál az nem jó (mondjuk eufemisztikusan “vérszegény”), vagy hogy amit olyan remekül kifejtettél, az közel sem mindig igaz (mondjuk “nem minden jóban kell legyen koncepció”). Még az is lehet, hogy igaza van a másiknak, amikor nem ért egyet velem – vagy rávilágít valamire, amit addig észre se vettem -, és én vagyok az, aki téved. Például az idézett esetekben.
Örülök, amikor a problémámmal kapcsolatban kijavítanak. Miért? Ez visz közelebb egy esetleges megoldáshoz. Engem márpedig a megoldás érdekel, nem pedig az, hogy amit először leírtam, azt kiáltsam ki örök igazságnak, és védjem utolsó vérig.
Sokkal zavarba ejtőbb, amikor úgy vitatkozunk, hogy közben elbeszélünk egymás füle mellett. Mindenki csak a maga igazát mondja, és párbeszéd nincs. Például amikor azzal zár valaki rövidre egy vitát, hogy a másiknak márpedig nem lehet igaza, és ennyi. Vagy amikor látszólag egy dolgot kétféleképp értelmezünk, és emiatt mindketten csak értetlenkednek, hogy a másik miért beszél mellé, és miért hiszi azt, hogy a probléma megoldott/meg-nem-oldott. Ha ezek után valaki egyszerűen csak nem ért egyet velem, az olyan felüdítő, mint az őszi napfény.
Könnyű azt gondolni, hogy a másikkal van baj, ő nem ért engem – és ezzel lezárni a dolgot -; de ez nem vezet sehová. Ha valamit félreértettek az érvelésemben, akkor nem magamban bosszankodok, hanem – lévén még mindig a probléma megoldása érdekel – rá próbálok jönni, én hol hibázhattam. Nem fogalmaztam elég pontosan, túlzásba vittem a szimbólumokat, nem adtam pontos definíciót. Korrigálok, hogy rendesen tudjunk vitatkozni. Ha továbbra sem vagyok képes úgy leírni a dolgokat, hogy ne csak egymás mellett beszéljünk el, akkor valamit már tényleg nagyon rosszul csinálok.