Most egy internetes fotógalériáról lesz szó. Tudjátok, egy olyan izéről, ahova feltöltitek a képeket, és aztán ország-világ megnézheti. Tudjátok, mint a Flickr, Indafotó, Picasa, Facebook albumok, JAlbum stb.
Mind el van rontva.
Erre a brutális dologra akkor jöttem rá, amikor a francia képek leválogatása közben, illetve után is azon gondolkodtam, hogy a képeket hova a rákba töltsem fel. Körülbelül a fentiek merültek fel, plusz egy rakat JAlbum sablon. Mindegy is.
Alapesetben minden galériával az a bajom, hogy csak egy egyszerű képnézegető valami, és ennél többel nem is próbálkozik. Azt végképp nem értem, hogy miért kell olyan galériákat csinálni, ahol a következő kép nem ugyanazon az oldalon van, hanem külön oda kell rá kattintani. Olyan, mintha a múzeumban pofán kéne vágnod a teremőrt egy rántott hússal (bennfentes poén, pardon) minden egyes alkalommal, amikor a következő műtárgyat akarod megnézni.
Miután a teremőrt pofán vágtuk, azt is észrevehetjük egy valamire való múzeumban, galériában vagy kiállításon, hogy nem csak egymás mellé helyezett műtárgyakból-képekből és hozzájuk csatolt rövid leírásból áll, hanem legalábbis időnként előbukkan valami történet, amit azért nem lábjegyzetben mesélnek el, hanem egy szép nagy táblán írják ki a falra. Talán mondhatjuk rá, hogy a lábjegyzetszintű képaláírásokhoz képest az ilyen szerves része a kiállításnak és egyenrangú a képekkel – de olyan szoftver nem nagyon van, amivel egy webes galériába ilyet lehetne beszúrni.
Így tehát történetet mesélni nem lehet igazán. Most azt akartam írni, hogy rengeteg albumnál nincs szükség a képeknél sincs szövegre, mint például Alexi Lubomirski zseniális Transit 2008 galériája esetében sincs – de aztán rájöttem, hogy itt is van egy kis szöveges iránymutatása a művésznek (még ha kis fantáziával rá is lehet jönni, hogy mit ábrázolnak a képek).
Persze, ha nem korlátozzuk magunkat a képmegosztó dolgokkal, akkor miénk az egész világ. Megmutatom, hogy kell ezt jól csinálni: Úgy kell jól csinálni, ahogy a The Boston Globe Big Picture rovatában van. Előszöris a képek nem önálló oldalon vannak, hanem egy galériában. Az elején van egy rövid leírás, amit persze át lehet ugrani. Aztán képek. KÉPEK. Nagyban. Egy átlagosnak mondható 1024-es monitort széltében kitöltenek. Alattuk van azért leírás. Ha kell, a képek közé hosszabb kommentárt is tudnak szúrni. Végtelenül egyszerű, és mégis nagyszerű.
És én hülye, telhetetlen, szintén ilyet akartam. Naná, hogy egyik nagy fotómegosztó sem tudja. No de van nekem blogom, gondolhatjátok sokan most – gondoltam én is, és végülis ezt is választottam. Csak hát ez nem egy leányálom. A blogom szoftvere ugyanis a képeket egy nagy mappában ömlesztve tárolja az egyszerűség kedvéért, a képeket pedig csak döglassan és egyenként lehet (10-20 másodperc képenként). Egyszerűbb volt írnom egy külön programot, ami a képeket beszúrta egyben a cikkbe, aztán a nem megfelelő képarányú képeket javítottam, a szövegeket hozzáírtam, stb. Megcsináltam, de szenvedtem vele, mert a képeket meg akartam mutatni.
De mindenképp fogok keresni (vagy gyártani) egy járhatóbb utat-módszert, hogy hasonló formában tudjam közzétenni a képeimet. Ha esetleg valaki tud segíteni, szóljon.