Nem írok rosszul, ezt gyakran elismertetik velem (és hát ilyenkor mit tehetek én?), de azért nem is írok mindig elég jól, erre pedig tárgyi bizonyíték van. Túl sokszor (már nem először) értik félre azt, amit írok a kicsit is vitásabb témákban, vagy tényleg írok valami hülyeséget, vagy csak egy részletbe akad bele valaki, ha épp egy vitásabb témáról van szó.
Ennek persze pszichológiai okai is vannak, hiszen a vitákat generáló témákban (mint a munkájukat, értékrendszerüket vagy a nézeteiket illetően) eleve elfogultak az emberek, kialakítanak egy kifejezetten rideg természetű világnézetet, és minden új információt eszerint értékelnek ki. Ha az új információ (amit egy blogon vagy egy újságban olvasnak, vagy a tévében látnak) beleillik a világnézetükbe, akkor azt mondják, hogy “Lám, ez is csak azt mutatja, mennyire igazam van.” Ha valami nem illik a “képbe,” akkor azt mondják, hogy ez baromság, vagy egyszerűen csak továbblapoznak. Nagyon rossz szokás, hisz hiányzik az önkritika – tudom, mindig ezt csinálom.
Szeretek írni, és ha már írok valamiről, akkor a kis részletekre is kitérek, amik nem szorosan kapcsolódnak ahhoz a témához, amiről én véleményt fejtek ki, de valamiért fontosnak tartom mégis leírni. Aztán néha kényszeresen bele kell csempésznem közepesen gyenge retorikai elemeket, kikacsintásokat a szövegbe, amik nyilván nem egyszerűsítik a téma feldolgozhatóságát. Utána meg jönnek a példák, amik bár a mondanivalót alátámasztják, és az érthetőségét segítik, de nem fog tőle kevesebb karakterből állni a szöveg.
Ebből következik, hogy egy hosszú, az olvasó világnézetén ide-oda gátlástalanul átgázoló gondolatmenetből nem az jön le végeredményként az olvasónak, amit én elterveztem. (Persze akaratlanul gázolgatok csak, hiszen honnan ismerhetném és lehetnék tekintettel mindenki világnézetére?) Vagy lehet, hogy a lényeg lejön, de közben olyan kis részleteken akad fenn, amik valójában teljesen lényegtelenek, vagy a lényeget teljesen félreértelmezi, és csak a saját meglátását nem tükröző részletekhez van hozzászólnivalója. Aztán a legrosszabb az, amikor tényleg írok valami hülyeséget (de legalábbis a gyanú felmerül, hogy írtam valamit) amiben, nincs igazam, és komolyan veszik.
Ekkor alakul ki az a nagyon gáz helyzet, hogy belejavítok a cikkbe. Átírok egy mondatot vagy bekezdést. Igaz, hogy ez nem sok vizet zavar, hisz addigra a hatalmas olvasóközönségem minden egyes (mind a hat!) tagja elolvasta már a szöveget. De hát ha az olvasónak nem az jön le a szövegből, amit én akartam, akkor – mindegy, hogy én írtam hülyeséget, vagy ő olvasott azt -, végsősoron a szövegben van a hiba, javítani kell. Nem mintha ez panaszkodás lenne, ez is a játék része. Sőt, ha már kialakultak ezek a helyzetek, akkor miért ne használhatnám ki? Csak úgy, hogy szórakozzak? Erről is lehet írni pár érdekes dolgot. Épp ezt olvasod.
