Utólagos megjegyzés. Nem tudom észrevettétek-e, de én butaságot is borzasztó sokat szoktam leírni. Így utólag elolvasva a saját írásaimat… na mindegy, csak gondoltam, szólok.
Véleményem, melyet mindjárt leírok, már régóta formálódik hála többek között úgy általában a nyugati típusú demokráciának, a szakmai témákhoz nem értő újságíróknak és a legutolsó osztályfőnöki órának. Mindjárt kifejtem.
A lényeg az, hogy ha valaki nem ért nagyon egy témához, akkor “éles helyzetben” se tegyen úgy, mint ha értene hozzá – abból ugyanis nem lesz semmi jó. Allegorikusabban: aki nem tud lőni, az használjon vaktöltényt. Vagy: ha nem tudsz focizni, akkor csak a közönség soraiból kiabálj be. Vagy: ha a nem vagy közgazdász, akkor ne próbáld megoldani az ország gazdasági problémáit.
Így leírva ez tök logikusnak tűnik. Pedig nem az. Bemelegítésnek felsorolom az elméleti lehetőségeket, ahol ez a triviálisnak tűnő alapelv nem érvényesül.
- A polihisztor esete. Egyszerűen lehetetlen túl sok független dologhoz jól érteni. Egy ember csak X tudásnak lehet birtokában, de ha az 15 különböző szakterületen van szétszórva, akkor egyik szakterülethez sem fog igazán érteni. Ez vállalatokra, szervezetekre is igaz, ezért nincs olyan sikeres cég, ami egyszerre gyárt szoftvereket, autókat és fehérneműket. A polihisztor – hacsak nem “hangos ember” – nem sok kárt okoz.
- A “hangos ember” esete. “Hangos ember” alatt egy olyan embert vagy szervezetet kell érteni, aki a nép – a tömegek – véleményét befolyásolja bizonyos szakmai témákban. Ha a hangos ember ért a témához és az általa képviselt elvek minden szinten megállják a helyüket, akkor nincs gond. De általában az általa képviselt vélemény nem vesz figyelembe minden tényt, körülményt és érdeket, ezáltal az eredmény se lehet jó, amit el kíván érni. És mégis “igaza van”, mert ő a hangos ember, rá hallgatnak az emberek – és a népnek mindig igaza van. A hangos ember veszélyes lehet, gyakran tényleges károkat okoz.
- A nem szakmai vezetőség esete. Ez azt jelenti, amikor egy vállalatot vagy egyéb szervezetet egy olyan vezetőség irányít, ami más szakterülethez (vagy egyáltalán semmihez sem) ért. Hála a szabad verseny című nagyszerű találmánynak, azok a vállalatok/szervezetek szoktak meggazdagodni (vagy egyáltalán túlélni), amik egyszerűen jobbak. Ha a vezetőség nem ért a szakterülethez, akkor – ha komoly hibákat nem is követ el – le fog maradni a többi versenyzővel szemben. Magyarul csődbe megy. A nem szakmai vezetőség fokozottan veszélyes, szinte mindig hagy maga után hullákat.
Ezek voltak az alapesetek, de mindenképp felsorolnék pár példát. Egyrészt konkrétabban lehet majd látni, hogy mi is a probléma az előző esetekben, másrészt ezek való életből vett példák lesznek – elrettentő példák.
Az első példa legyen a Microsofté. A 90-es évek végére milliárdos multivá nőtte ki magát; gyártott egy nagyon sikeres operációs rendszert, egy webböngészőt, a legkülönfélébb vállalati termékeket stb. Kevés közös dolog volt a termékeiben, elmondhatjuk, hogy egy “polihisztor” vállalatról volt szó. Nem csoda, hogy sok termékét nem sikerült sikerre vinnie. Ilyen az Internet Explorer, amit a Firefox élve felfalna vagy a Microsoft Encarta vagy Money, amikről sokat elárul, hogy valószínűleg rég nem hallottad a nevüket. A termékek nyilvánvalóan azért buktak meg, mert a Microsoft nem figyelt rájuk annyira, mint a fontosabb termékeire (amikből amúgy pénzt csinált, szóval logikusan cselekedett). A Microsoft nem értett bizonyos termékeihez, így azok természetszerűen megbuktak, de legalább senkinek nem ártottak összességében.
A következő példa egy teljesen általános újságíróé. Szegénytől elvárják, hogy polihisztor legyen. A főszerkesztő kiadja neki, hogy milyen témáról írjon és mikorra. Ez egészen addig nem gond, amíg a könnyen megszerzett tényekből nem kezd következtetéseket levonni. Most az első konkrét példa, ami eszembe jut, amikor a Katonai Biztonsági Hivatalt (ami a katonai elhárítás) nagyvonalúan egybeolvasztotta egy lelkes firkász a Nemzetbiztonsági Hivatallal (ami a polgári titkosszolgálat). Szakmai körökben durva hiba, amúgy meg fel se tűnt a szerzőnek, hogy mit írt. Az újságíró hiába ért sok mindenhez, szakmai dolgokban nagyon könnyen hibázik, de általában nem árt vele senkinek.
Személyemhez (szívemhez!) igen közel álló téma az etika óra. Az általában érthetetlen szakzsargonnal operáló szövegek mellett a másik nagy probléma az, hogy egy ilyen szöveg értelmezése után el van várva, hogy mi arról véleményt formáljunk. Na most azon túl, hogy eleve nem értünk a témához (“xy vallás erkölcsi alapja, valaki?”), még az aktuális szöveget sincs időnk rendesen értelmezni és kielemezni. Végső soron szó sincs érdemi vitáról, alapvetően csak kétféle dolgot nyögünk be órán: alapvető állításokat és hülyeséget. Nem véletlenül mondom, hogy az etika órát nem szabad komolyan venni, ott egyszerűen nem hangzik el semmi, ami szakmailag komolynak tekinthető – de legalább az etika óra sem árt senkinek.
A “hangos ember” esete a legtöbb esetben politikai töltetű, a magyar aktuálpolitikából is lehetne rengeteg példát hozni, amikor valaki nagy baromságokat mond és sokan hallgatnak rá. A magyar aktuálpolitikáról írást viszont tudatosan kerülöm, úgyhogy ugorjunk vissza Petőfi Sándor korába. (Micsoda véletlen, épp róla tanulunk magyaron.) Tipikusan hangos ember volt, rengetegen hallgattak rá és követték a véres szabadságharcba. Érdemeit nem vitatom, de tény, hogy rengeteg ember halt meg az ő szabadságharcában fölöslegesen és teljesen értelmetlenül. Szakmailag nyilván lett volna jobb módja a magyarok érdekérvényesítésének, de a hangos ember Petőfi volt, rá hallgatott a nép; és a harcokban értelmetlenül meghaltak vére elsősorban a harcokat kirobbantók kezéhez tapad. [Most, hogy töri órán is tanultunk erről, be kell látnom, hogy hülyeséget írtam, úgyhogy mondjuk azt, hogy ő akart is harcolni eleve, míg a többiek nem, és hát nem mi győztünk.] Jót akart, de a kevesebb áldozattal járó jobb megoldások helyett mást választott Petőfi, és az emberek elsősorban rá hallgattak – a károk nyilvánvalóak.
A következő példa az osztályfőnöki órán folyt influenzaoltásról szóló vita. Abba nem mennék bele, hogy kinek a kicsodája pontosan mihez ért, mert egyszerűen nem tudom. Az a lényeg (pardon: tény), hogy az influenzaoltás megfelelt a klinikai teszteken és a világ legnagyobb egészségügyi szervezete, a WHO is kifejezetten ajánlja a használatát megelőző mivolta és nem létező veszélyei miatt. Viszont egy tizenegyedikes osztálytól az orvosi szakvéleményről érdeklődni naiv emberre vall. De még akkor is megkérdőjelezhetőnek tartanék minden ellenvéleményt, ha nem egy sima orvos, hanem egy epidemiológus szájából hangzana el az, mert épp a szakma legjobbjait tömörítő WHO-nak mond ellent. Tudom, hogy akik nem javasolták az oltást, csak jót akartak; de jobb lett volna, ha elismerik a szakmabelieket és nem próbálnak senkit egy védőoltásról lebeszélni egy világjárvány idején.
Evezzünk veszélyesebb vizekre. Következzék az ArsDigita története, mely bizonyos szakmai (informatikai-kkv) körökben legendának számít és kötelező ismerni. Az ArsDigita egy nagyon sikeresnek webes cégnek indult a 90-es évek közepén. Egy Philip Greenspun nevű fiatalember alapította 10 000 dollár alaptőkéből. Pár évvel később, fénykorában évente 20 millió dollár felett volt az adózott nyeresége az ArsDigitának és egy igazi sztárcégnek számított. Aztán jöttek a befektetők. Elvileg a feladatuk annyi lett volna, hogy adnak egy 38 millió dolláros tőkeinjekciót, majd beszedik a profitot pár évvel később, és mindenki jól jár. Ebben az esetben a befektetők azt hitték, még több profitot tudnak kicsikarni a cégből, ha a kezükbe veszik az irányítást. Philip Greenspunt, az alapítót gyakorlatilag kirúgták. Több vezető munkatársat azért rúgtak ki, mert nem tetszett a befektetőknek a modoruk – attól pedig nagyvonalúan eltekintettek, hogy ezek a munkatársak hozták létre a millió dollárso költségvetésű cég termékeit. Az ArsDigita egy idő után eljutott arra a szintre, hogy nem dolgozott olyan ember a cégnél, aki értett volna a cég saját termékeihez. Pár év alatt a cég csődbe ment, és a befektetők, az alapítók, a munkatársak, az eredeti részvényesek mind veszítettek az üzleten, elsősorban azért, mert a céget irányítását hozzá nem értő emberek vették át; nyilvánvaló károkat okozott a hozzá nem értés.
Nem egy cég van, ami ugyanúgy ment tönkre, mint az ArsDigita. Most jöjjön egy nagyobb szervezeti egység, amit egy hozzá nem értő csapat irányít. Egy egész állam, egy ország. A monarchikus államok közt nagyon könnyű példát találni olyan vezetőkre, akik egy óvodáscsoportot megszégyenítő teljesítménnyel irányítottak egy országot. Szinte túl könnyű lenne ezt példának felhozni. Én viszont továbbmennék, és azt állítom, hogy a legtöbb nyugati típusú demokráciában sem a legmegfelelőbb emberek irányítanak.
Az a helyzet ugyanis, hogy a vezetőket “nép” c. társadalmi egység választja. A nép pedig jelen állás szerint nem azokat választja meg, akik mondjuk “hosszú távon a legkedvezőbb gazdasági helyzetbe hozzák az országot,” hanem azt, aki legtöbbet ígér. És a politikusok ígérnek fűt-fát. Adócsökkentés, vállalkozások segítése, huszonnyolcféle szociális juttatás (nyugdíjemelés, alanyi jogon járó támogatások), nagyobb közbiztonság, hazai turizmus támogatása stb. stb. Az eredmény az, hogy azok a politikusok kerülnek hatalomra, akik a négyéves ciklus alatt többet osztanak szét a közvagyonból. Akik értenének a hosszú távon hasznos dolgokhoz, nem elég népszerűek ahhoz, hogy érvényesülhessenek. A nyugati típusú demokráciában a hatalmon lévők érdekei nem egyeznek az ország közép- és hosszútávú érdekeivel (mondhatnánk, hogy nem (ők) értenek hozzá), így az államok nagyon rugalmatlanok, sokszor nem tudnak olyan intézkedéseket bevezetni, ami gazdaságilag megmentené vagy elősegítené az országot.
A “puha diktatúrákban” más a helyzet. Puha diktatúra alatt azt kell érteni, amikor nem adnak általános politikai jogokat minden prolinak csak úgy “mert az születéstől való joga”. Cserébe viszont a vezető réteg elismeri, hogy nem értenek mindenhez. Itt a legfelsőbb vezetést egy kiváltságos réteg alkotja, de a szakmai döntéseket azokra bízzák, akik szakmailag tényleg képesek jó döntéseket hozni. Így persze (a nyugatiak számára elfogadhatatlan módon) az embereknek csak erősen korlátozott politikai jogaik vannak és nem lehet akárhogyan a vezető rétegbe bejutni, de cserébe egy hatalmas tehertől szabadul meg a szakmai vezetés: nem kell attól tartaniuk, hogy a döntéseik népszerűtlenek lesznek. A nyugati államok kormányainak túlnyomó többsége számára az efféle szabadság csupán hiú ábránd.
Végső soron az olyan puha diktatúrák, ahol megfelelő a szakmai vezetés, gazdaságilag el tudnak húzni a régió vagy az egész világ előtt. Ezért bámulja most a Nyugat tátott szájjal Kínát és Oroszországot, de Pinochet diktatúrája alatt történt az Argentin gazdasági csoda és a high-tech nagyhatalom Dél-Korea is egy katonai diktátor alatt kezdett el igazán fejlődni a 60-as években.
(Az államokról szóló, utolsó bekezdéseim talán kicsit távolabbra rugaszkodtak, mint kellett volna, de bevallom nagy hatással volt rám a nyugati államok működésképtelenségéről szóló cikksorozat, melyet Mészáros László publikált. Természetesen ez sokkal több okra vezethető vissza, mint amennyit én egyáltalán meg tudnék érteni, de az egyik ok az mindenképpen az, hogy nem azok vannak hatalmon, akik fent tudnak tartani hosszú távon egy államot.)
Hogy mi a tanulság? Nem igazán tudom. Én mindenesetre megpróbálok nem beleszólni olyan témákba, amikhez nem értek. Ha nem vagyok szakmabeli, nem teszek úgy, mint ha komoly szakmai véleményt fogalmaznék meg. Vagy ha mégis, akkor megpróbálok mindent érvekkel alátámasztani. Akkor talán nem lesz hülyeség, amit mondok. Talán. Ugyanez fordítva is igaz. Ha valaki nem bizonyította korábban hozzáértését és nem támasztja alá érvekkel amit mond, akkor nem tudom komolyan venni. Nem lesz ettől még senkinek sem igaza, de legalább a komolyan nem vehető embereket kiszűrtem.
(Amúgy van egy hasonlóan unalmas és hosszan kifejthető véleményem a jóról és a rosszról. Nagyon röviden: ha szubjektíven nézzük a dolgokat, azt mondhatjuk, hogy valami “jó” vagy “rossz.” Ha viszont objektíven nézzük, akkor ugyanaz a valami az érdeke valakinek és az ellenérdeke valaki másnak – a jó/rossz fogalma pedig csak attól függ, hogy kinek az oldalán állunk.)